HamPLÓ

Nézegetem a youtube által ajánlott videókat, és azon gondolkozom, hogy másképp viszonyulnak-e a mai fiatalok a "régi zenékhez", mint annak idején mi. És most a negyvenesekről-ötvenesekről beszélek többes szám első személyben. Persze mi is ismertük a szüleink fiatal korában menő dolgokat: a Beatles slágereit, az Illést, a "Ráncdalfesztivál" sztárjait, de nekem eszembe se jutott volna Metró koncertre menni, pláne nem Aradszkyra. Igaz, a "régi" sztárok egy része még aktív volt akkor, hiszen működött az Omega és az LGT, időnként össze-összeállt az Illés, és sokan jártak rock'n'roll klubba rongylábazni,  ...

... viszont nem tudom elképzelni, hogy Beatrice koncert előtt a teljes nézőközönség teljes átéléssel, tehát nem poénból vagy cikizésből elénekelje az "Egy csók és más semmi" vagy a "Pá, kis aranyom, pá" című opuszt - pedig ez itt fent a videón kb. ilyesmi, hiszen a tömeg egy akkor 42 éves dalt ad elő, meglehetősen jól. Tudom, a példák nagyon eltérő műfajokba tartoznak, de a punk-rock és a metál még nem létezett akkorhoz képest 42 évvel korábban, mit írjak :) Persze a mi időnkben (de hülye érzés ezt leírni) is a hetvenes évek voltak a jó zenék forrásai, a Floydtól a Sabbathon át a Queenig, de ezek valamiért már akkor régi zenének számítottak, holott csak huszonegykét évesek voltak! Igaz, ez biztos attól is függ, hogy az ember milyen társaságban nőtt fel, kikkel haverkodott, mert például az én életemben csak a kilencvenes évek elején jelentek meg a "rokkerek", előtte az iskolában csupa popzenei érdeklődésű ember vett körül.

Itt jegyzem meg, hogy a Bohemian Rhapsody az életem nagy részében szerintem nem számított slágernek itthon. Nem csak azért, mert nem szólt az iskolai tinidiszkóban, de úgy általában se volt közismert, csak a rock-, még konkrétabban a Queen-rajongók ismerték annyira, hogy (többé-kevésbé) el tudják énekelni. Az átlagembernek inkább a Radio Ga-ga jutott volna az eszébe az együttes nevéről. Talán a rádióban az esti zenei műsorokban, kívánságműsorokban leadták, mert valahonnan ismertem, de ha az utca emberét megkérdezték volna, az csak nézett volna bociszemekkel, hogy milyen rapszódia? Liszt? Lehet, hogy ez csak a Vasfüggöny miatt volt, de szerintem a korosztályom nagy része a Wayne világában hallotta először a dalt, és később is csak a headbangelés miatt emlékezett rá. Ma viszont az egyetemes zeneirodalom része: a fejlett világban mindenki tudja, hogy "galileo, galileo, galileo figaro, magnificoooo". Persze személy szerint örülök, hogy a Queen népszerű, mert számomra ők a valaha létezett legjobb együttes, de fura mindezt a banda de facto megszűnése után 32 évvel látni. Mondjuk azért tényleg jobb zenéket csináltak, mint a régi magyar filmek készítői :)

A balatoni retró hétvégék sztárjai minden kétség nélkül a Nohabok és a 424-esek. Mindkettő szerethető jelenség, mindkettő érdekes a közlekedésbarátoknak, de a "civilek" is utánuk fordulnak. Ezzel együtt, aki a hetvenes-nyolcvanas években nőtt fel, ennek a kicsit drabálisabb mozdonynak is bír örülni...

Az ötvenes-hatvanas években a teljes keleti blokk nagydízelek kifejlesztésén dolgozott, nem kimondottan sikeresen - ezért is lett 20 Nohabunk. Ezután viszont a szovjet ipar került sorra a MÁV-nál, több száz M62-essel, azaz Szergejjel. Van egy városi legenda, miszerint elvittek tőlünk egy Nohabot, és azután álltak elő ezzel a géppel, de ez csak legenda, technikailag elég nagy különbségek vannak a két típus közt. Ezzel együtt az M62-es, mely olyannyira a mi igényeink alapján lett kifejlesztve, hogy náluk is a MÁV-os sorozatszámot viselte, nem az a tökéletes mindenes, amire a magyar vasútnak igazán szüksége lett volna: egy tehervonati mozdonyról van szó, vonatfűtési/energiallátási képességek nélkül. Régebben elhúzogatott - pontosabban most is elhúzogat - tetszőleges számú személykocsit jó időben, de villanyfűtést igénylő, illetve klímás kocsit már nem tud kezelni. Régebben fűtőkocsit akasztottak mögé, ha mégis erre volt szükség, manapság inkább Csörgőt, mely gyengébb ugyan, viszont tud áramot adni. Néhány évvel később egyébként már a szovjetek is tudtak olyan mozdonyt építeni, ami mindent tudott volna, amire szükségünk volt: a Ludmillát, de az hozzánk évtizedekkel később jutott el, akkor is csak pár példányban, rövid időre.

Manapság leggyakrabban "remot", azaz motorcserét is magában foglaló korszerűsítésen átesett példányokat lehet látni, ezek leginkább kicsit más festésükről, és a vezetőfülke felett trónoló klímáról ismerhetők fel. A retró hétvégén viszont nem remot Szergejek léptek fel, hanem "klasszik" példányok. A legszebb közülük szerintem a 228-as volt, különösen ezzel a "telikék" szerelvénnyel. Ez így - ha eltekintünk az önkényuralmi jelkép hiányától, illetve az új formátumú pályaszámtól - teljesen nyolcvanas évek hangulatot hozott az északi partra, itt például az örvényesi domboldalba.

A hetvenes-nyolcvanas évek fordulójáig minden MÁV mozdonysorozatnak egyedi festési sémája volt, néha több is - az egyik ilyet, a bajszos-csillagos-pályaszámtáblás kivitelt a 194-es képviselte. Ezen a fotón látható is mögötte az, amiről írtam: egy "hűtőgenerátornak" használt Csörgő, a vonat végén levő IC kocsik ugyanis igényelték az áramellátást. Maga a szerelvény szerény nyomott véleményem szerint elég lehangoló volt a vegyes típusú, szedett-vedett festésű kocsikkal. Mostanában ilyenek a vonatok errefelé, ez ugyanis egy sima expressz/IC hibrid volt, nem speckó retró összeállítás. Ha őszinte akarok lenni, nekem az új festésminták, mint például a Csörgő mögöttié, vagy a túlsó végen az IC kocsiké, nem nagyon tetszenek, a régebbi festésűekkel együtt pedig kimondottan igénytelen összképet adnak. A helyszín egyébként Balatonrendes megállóhely.

A "bajszos" és az első képen látható festés közt próbálkoztak ezzel az átmeneti festéssel. Ez a tetőt leszámítva nagyjából megegyzik a "narancs" (szerintem világospiros, de nekem persze papírom van arról, hogy színtévesztő vagyok) Nohabokével, csak az eltérő formán eléggé más hatást kelt. A szerelvény viszont megint nosztalgia összeállítású! Kis "hátha nem tudtad" jellegű információként: régen a telikék kocsik voltak a termesek, a csíkosak pedig a távolsági kivitelű/gyorsvonatiak, melyek jellemzően fülkések. A vonat viszont furcsán lassan haladt be Zánka-Köveskál állomásra. Nem tudom eldönteni, hogy ennek helyi oka volt (a hétvégén más vonatot is láttam lassan becsoszogni ide), vagy... 

Ennek az oldalnak az elkészítésével kicsit megcsúsztam, de azért még sikerült az egyéves jubileum előtt megcsinálnom :) Már biztosan leírtam korábban, hogy "már biztosan leírtam korábban"... meg azt is, hogy a HÉV messze nem foglalkoztat annyira, mint a villamosok vagy a nagyvasút. Nem tudom, miért alakult ez így, de szerintem ehhez képest egész sok budapesti helyiérdekűs bejegyzést írtam ide a blogba. Most pedig jön ez az oldal a tavaly augusztusi nosztalgiamenetekről:

135 éves lett a budapesti HÉV (még tavaly)
Különvonatok a gödöllői vonalon 2022. augusztus 6-án

Valamikor nyár elején nekifutottunk Mariannal egy Siófok - Tihany - Földvár - Szemes hajóútnak, hogy némi cikkcakkozás után megnézhessem gyerekkorom kedvenc nyaralóhelyét, de Földváron azzal szembesültünk, hogy nincs Szemesre továbbvivő hajó. Végül vonattal mentünk át, amiért őszintén szólva kár volt, mert a szemesi kikötő varázsa számomra teljesen eltűnt (csak összehasonlításként: ilyen volt, és ilyen lett). Igaz, továbbra is nagyon jó fagyit adnak a Margarétában, ami kiskoromban is jó hely volt - sőt, már édesanyám fiatalkorában is. De mindegy: nem ez a lényeg, hanem hogy pár héttel később megint ott voltunk Földváron, és ezúttal volt hajónk is:

A gép a Fonyód motorost dobta ki az útra, mely '81-ben épült a Szovjetunióban (Herszon, Ukrajna), és a kétezres évek elején került a Balatonra. A típus ismerős volt az itteni hajósoknak, a Lelle képében ugyanis már '79-től közlekedett ilyen hajó a magyar tengeren. A kilencvenes években érkezett mellé a Boglár, illetve 2003 körül a Fonyóddal együtt a Földvár, most tehát négyen vannak. Tökéletes masinák laza hajókázásra: van zárt, klimatizált terük, valamint fedett és fedetlen nyitott fedélzetük, azaz két, fotózás közbeni agyfelmelegedés közben be lehet menni hűsölni. Hogy hajóként jók-e, azt nem tudom, de nekem ez jól jött :)

Már a kikötőben érzékeltük, hogy a tó nem kifejezetten nyugodt: mindenütt fehér hullámtarajokat lehetett látni, a szél is fújt. Nem is volt kint túl sok vitorlás a korábbi útjainkon látotthoz képest!

Az út első része Szemesig elég rázós volt; szerintem itt erősebb volt a szél, mint Földvárnál, kis hajónk elég rendesen billegett.. De komolyan, én még nem láttam a Balatont ennyire hullámozni ilyen közelről - igaz, nem is néztem eleget ahhoz, hogy legyen összehasonlítási alapom :) A víz néha felcsapott az ablakokra, illetve rendesen dübörgött a hajótest is, amikor "beestünk" két hullám közé, szóval élveztem a műsort! Tudom, hogy vitorlázóknak, hajósoknak nyilván fel se tűnt volna ennyi hullámzás, nekem, a civilnek viszont érdekes volt. Az út folytatása Balatonlelléig valamivel simább volt, Boglárnál pedig már szinte nyugodt volt a víz. Badacsonyig meg olyan volt, mint bármelyik korábbi úton, úgyhogy ekkor már az alsó "teraszon" ültünk.

Amikor egy blog vagy youtube csatorna kifogy az ötletekből, általában elkezd toplistákat csinálni: kedvenc énekesem, kedvenc koncertem, kedvenc kajám, kedvenc kedvencem. Az, amit most csinálni fogok, majdnem ennyire fantáziadús: egy kedvenc lemezemet fogom bemutatni*. Nem azért, hogy hátha másnak is meg fog tetszeni, hanem mert mi közötök hozzá ;)

Az IQ egy nyolcvanas évek elején alakult angol banda. Nem nagyon értek a progresszív zenékhez (ami azt jelenti, hogy nagyon nem értek hozzá), de az együttes számomra valahol a régi Genesis és a Yes közt helyezkedik el. Utóbbira leginkább abban hasonlít, hogy az énekes hangjának megszokása némi időbe telt részemről, előbbire meg körülbelül mindenben. A szóban forgó "Ever" 1993-ban jött ki, tehát nem épp korai mű - mi több, az énekes ekkor már túl volt a "kilépek, és magam mögött hagyom az együttest, ááá, inkább mégis visszajövök" című kötelező körön. Korábban már írtam erről a lemezről, és arról, hogy '95-ben, húszéves és egy hetes koromban haverok tukmálták rám a kazettát, hogy ne depizzek azon, hogy ejtett a barátnőm, hallgassam inkább ezt. Azóta is hálás vagyok nekik. Érdekes egy nyár volt az, sok kellemes emléket őrzök róla, de ez a lemez az egyetlen dolog, ami ma is az életem része ezek közül!

Szigligetet tessék elképzelni, egy parasztház padlásterét egy nyári éjszakán, ahogy a teljes csendben megszólal ez a dal a magnóból! De lehet, hogy Budaörs volt, és egy walkman. Mindenesetre a kazettán nem ugyanabban a sorrendben szerepeltek a dalok, mint a később megvásárolt CD-n, sőt, az első szám konkrétan hiányzott róla, úgyhogy a második nótával, a Fading senseszel kezdem a bejegyzést. Ahogy írtam, az énekes hangját kicsit szoknom kellett, de nagyon tetszett, hogy a progresszív jelző ellenére nem fulladt virgázásba minden. Minden korrektül meg volt hangszerelve, minden szépen szólalt meg, de mindig a dal volt a lényeg. Persze 2:56-tól azért elkezdődik a hangszeres bemutató, de nem erőszakosan, csak finoman jelezve, hogy ez itt nem egy háromakkordos punk együttes (amivel amúgy nincs semmi baj, csak ez itt nem az). Mániám, hogy nem mindegy, hogy hol hallasz egy zenét először: milyen körülmények közt, milyen történések közben/után... Azt kell mondjam, hogy ez a darab csodálatosan illeszkedett 1995 nyári estéihez! Remekül lehetett rá buszozás helyett gyalogolni, és közben a világ nagy dolgain elmélkedni. És ez a buszozós dolog nem gúnyolódás: akkoriban a kedvenc zenéimet esténként a városban járkálva hallgattam, ami egyfajta intim kapcsolatot hozott velük létre. Lehet, hogy otthon a HIFI-toronyból is jól szóltak volna, de így jobban oda tudtam figyelni rájuk.

A következő dal (Out of Nowhere) igazi progresszív(nak mondott) ugrálással kezdődik: kevés hang oda-vissza-oda-vissza... aztán elkezdődik a Queentől a Now I'm here. Na jó, csak érintőleg, de egyből az jutott eszembe róla :) A refrén nagyon tetszik, akárcsak a gitár és billentyű összjátéka, de messze nem ez a kedvenc dalom, úgyhogy ugrunk!

A Further Away csilingeléssel kezdődik, fuvolaszót hallunk - remek lemezkezdés lett volna! -, aztán elindul a gitár. A pergődob hangzása nem igazán jön be, de a hangszeresek egyre jobban odateszik magukat, ahogy halad előre a dal. Néha egyszerű dolgokat játszanak, aztán mintha szétesni készülnének, aztán megint összeállnak. Lehetne elemezni a ritmust, de jobb szeretem az egészet inkább átélni! Azt külön imádom, ahogy 7:53 után hirtelen egyfajta mini katarzissal ér véget a szintetizátorszóló. Aztán lelassulunk: egyre messzebbről szól valami orgona, talán egy város hangjait halljunk, és megszólal az akusztikus gitár, a billentyűk pedig megint csilingelnek. Mintha egy napfelkeltét néznénk, legalábbis bennem mindig ezt az érzést keltette. De még mielőtt elaludnál az ébren töltött éjszaka után, egy nagyívű - de szerencsére nem malmsteenkedő - gitárszóló jön. Nagyon szeretem a gitárrészeket ezen a lemezen! Nincsenek tönkrevirgázva; a gitáros sokszor ismétlődő patterneket játszik, és csak ki-kitör belőle egy-egy gyorsabb futamba, de soha nem nyomja el a többi hangszert.

A Leap of Faith nem csak a lemez legjobb dala, hanem úgy általában az egyik kedvenc zeném. A bevezető zongorarész elképesztően hangulatos - nem bonyolult, de hatásos! Az előző számok mindig lefelé húztak hangulatilag, míg ez végre elkezdett felemelni. Még nem érkezett el a boldogság, de már jobban vagy, mint előtte. Talán van értelme az életnek, talán visznek valahova a döntéseid - ez pontosan az a fajta érzés volt, amire akkor, az elég fájdalmas szakítás után szükségem volt! A 3:20-kor kezdődő szintetizátor "patch" hatalmas kedvencem, több saját magamnak barkácsolt zenében használtam valami nagyon hasonlót. A gitár jobban elereszti magát, mint eddig: átmegy kicsit öncélúba, de 4:13 után hirtelen megint a harmónia részévé válik. Utána megint progresszív reszelés következik, de kell is, mert növeli a feszültséget - amit aztán további szólók enyhítenek. Egyfajta húzd meg - ereszd el játékot űznek a zenészek, 6:04-től pedig a kedvenc gitárszólóm kezdődik. És a dal végére hirtelen elkezd minden ellazulni! Te is megnyugszol, kiengedsz, ...

A Balatonban az a jó, hogy a cápák és működő vulkánok rajongóin kívül körülbelül mindenki megtalálja a számítását. Például van kisvasút is, Balatonfenyvesnél:

A tóról leválasztódott, egykor mocsaras területen már korábban is épült lóvasút, de a mai, gépi vontatású üzem az ötvenes években jött létre. Alapvetően áruszállításra épült, de a nyolcvanas években már inkább turisztikai célokat szolgált. A kétezres évekre az egykori hálózatból már csak egy vonal, a somogyszentpáli maradt életben, és még azt is be akarták zárni. Akkoriban keresztet is vetettem rá: egyszer elmentem utazni vele, aztán lesz, ami lesz. Aztán bezárás helyett a 2010-es években előbb erősebb mozdonyok és további személykocsik érkeztek Nyíregyházáról és Kecskemétről, 2021-re pedig felújították és újranyitották az egyik bezárt ágat, a csisztapusztai gyógyfürdőhöz vezetőt. Idén már nagyon ideje volt lemenni és megnézni!

Azon a bizonyos egyetlen korábbi látogatásomon még egy C50-es mozdonyka húzott egyetlen kocsit, most viszont egy Mk48-as vontatta meglehetősen hosszú szerelvényünket, melyben volt nyitott és zárt jármű is - utóbbiak egyike ráadásul bicikliszállító volt. Ez a fotó visszaindulás előtt készült Csisztafürdő végállomáson.

A nyitott kocsin csodálatos volt utazni, a zárt kocsik viszont csodálatosan néztek ki: alapos helyreállítás után néhány nappal korábban kerültek újra forgalomba. Naná, hogy visszafelé egy ilyenben kellett utaznunk! Érdekes volt egyszerre látni a Badacsonyt és a fonyódi hegyeket: a tóról nézve az egyik északra, a másik délre van, itt viszont mindkettő egy irányba volt tőlünk.

Bár alapvetően rockrajongó vagyok, az Edda valamiért (nagyrészt) elment mellettem. Persze az ember nem tudott úgy felnőni a nyolcvanas években, hogy ne ismerje az első három lemez slágereit, vagy hogy ne emlékezzen Pataky Attila bajszára, de nem rémlik, hogy valaha is jártam volna Edda-koncerten. Szóval nem sokat tudok róluk azon felül, hogy valószínűleg a valaha volt legsikeresebb magyar (hard)rockbanda, ezért azt kérném, a rajongók ne harapjanak, ha hülyeségeket írok :)

Már többször készítettem demós, korai verziós bejegyzéseket, és most is egy ilyenhez kerestem ihletet, amikor szembejött ez a felvétel. Állítólag ez volt a dal eredetije, amit később "gitárosítottak", és a koncertlemeznek köszönhetően ma nagyjából mindenki azt a verziót ismeri.

A "Hűtlen"-nek ezt a változatát már hallottam sok éve, de csak most dobta fel a youtube. Ez régebbi felvétel, mint az előző, de nem ezzel kezdtem a bejegyzést, mert az érdekes hangszerelés ellenére szerintem elég borzasztóan szól, én konkrétan hamisnak hallom. Lehet, hogy a videómagnó csúszott, de a gitárszólót hallva szerintem nem erről van szó. Talán a kontrollban nem hallották magukat, talán Attis már széténekelte a torkát, vagy csak fáradtak voltak, nem tudom. Érdekelne ez a változat rendes előadásban - egy rövid bejátszásban találkoztam már vele másik fellépésről, de ott túl keveset mutattak belőle.

A szárnyashajókra gyerekként úgy néztünk, mint az űrhajókra. Tudtuk, hogy léteznek, láttuk őket (konkrétan csak Farkas Berci visszatérő kabinját a Közlekedési Múzeumban, a többit a tévében), de hogy egyszer majd utazhatunk is rajtuk? :) Zebegényi üdülések alkalmával sokszor néztük a partról, ahogy elhúznak előttünk, jellegzetesen nagy hullámokat verve. Emlékeim szerint akkor még járt egy a "Sirály" nevet viselő sorozatból, mely szerintem nagyon dögösen nézett ki, bár hajós cimbora azt mondta a típusról, hogy a hajózási tulajdonságai gyalázatosak voltak. A nagymenők akkor a "Sólymok" voltak, szó szerint: három kabintérben százhuszonvalahány utas elfért. Ebből a típusból Jugoszláviában és Görögországban is láttam (sőt, talán Hollandiában is, de ebben nem vagyok biztos), szóval elég jól sikerülhetett! A Sólymok kistesói voltak a "Vöcskök", melyek kisebbek voltak, de még mindig elég látványosak. Utánuk, már a kilencvenes években érkeztek a "Bíbicek", melyek a már említett hajós ismerős szerint csodálatos járművek - viszont nincs utastér az orrukban, úgyhogy csak oldalra lehet kilátni belőlük. Naná, hogy amikor életemben először szárnyashajóztam, egy ilyen jött...

Tavaly aztán IC hívta fel a figyelmemet, hogy van rendszeres szárnyashajójárat Esztergomba. Ezek a menetek lutrik azt tekintve, hogy milyen járművet tesznek rájuk (bár emailben vagy telefonban biztos megmondták volna, ha rákérdezek), úgyhogy erősen reméltem, hogy nem Bíbic jön. És kívánságom valóra várt, amikor észak felől feltűnt a Vöcsök II!

A szárnyasok manapság a Bem rakpart felső szakasza mellett laknak, onnan futnak le a Vigadó térre, ahol az utasok felszállnak. Akit a fentebbi beállítás esetleg emlékeztet valamire, az lehet, hogy zenerajongó: 1986. július 23-án konkrétan ezzel a hajóval érkezett Budapestre a Queen együttes:

Amikor ez a bejegyzés kimegy, épp indul a balatoni retró hétvége, melyen sokak számára a Nohabok a főszereplők. Én is imádom őket, és mindig... hogy is mondjam... csikorgó fogakkal mosolygom meg azt a tényt, hogy 2000-ben működőképesen vonták ki a forgalomból az utolsókat, merthogy kis sorozatot alkottak, és azt gazdaságtalan üzemeltetni. Ehhez képest még 2023-ban is ritkán járok vasút közelében úgy, hogy nem látok legalább egyet közülük, ugyanis az utolsó példányokat nem vágták szét: némelyik múzeumi darab lett, némelyik nosztalgiagép, és volt olyan is, amit egy civil szervezet szerzett meg (sőt, ők működésképtelen állapotban egy másikat is megkaparintottak).

A 006-ost például Balmazújvárosban láttam, tehervonatának rakodása közben. A Nohabok egyik fő problémája az ezredfordulón az volt, hogy eredetileg gőzfűtéshez vásárolták őket, de olyan kocsiból a kilencvenes évek végére egyre kevesebb maradt, mert átvették a helyüket a villanyfűtésesek. Mivel utóbbiakat nem lehet kazánnal fűteni, az utolsó időkben villamos fűtőkocsik lobogtak az M61-esek mögött, ami tényleg nem volt gazdaságos. Mondjuk a kazánt le lehetett volna fűtőgenerátorra cserélni, mint a szakszolgálati állományba került 017-esen csinálták később, de most már mindegy. Tehervonatozni simán lehet az át nem alakítottakkal is, hisz a teherkocsiknak nem kell fűtés.

A 020-os elvileg a típus itthoni 60 évét ünnepelendő jelent meg néhány hete balatoni vonatok élén, de itteni tevékenységének legérdekesebb mozzanata szerintem az, amikor vasárnap délután három Bz-t (motor+mellék+bicikliszállító) visz át Füredről Tapolcára. Gyorsan hozzáteszem, hogy ez messze nem akkora erőforrás-pazarlás, mint amikor másutt a Bz-t pótló Csörgő+egyetlen kocsi összeállítást segélyezni kell egy Szergejjel, ami szintén elromlik, ezért kell egy második segélygépet is küldeni. Vagy amikor a Csörgő meghal, és Dácsiát kell keríteni a helyére. Vagy amikor a Tisza-tóra menő Púpos beugrik egy lerobbant Csörgő helyére, majd elromlik, ezért visszafelé Nohabbal kell húzni. Tudom, hogy ha 2000-ben nem dobják ki a Nohabokat, lehet, hogy ma már ők is úgy esnek-kelnek, mint a Csörgők, de azért igazából mégis úgy érzem, hogy fel kellett volna újítani őket, mert még ezzel együtt is kevesebb baj lenne velük...

Egy másik vicces dolog, hogy jelenleg több működőképes magyar Nohab van, mint 2000-ben, ugyanis az elmúlt években magánvasutak is vettek néhányat. Ezek nem feltétlenül azonosak a MÁV M61-es típusával; az első két "új" Nohab (ez és ez) például hat helyett csak négy hajtott tengellyel rendelkezik, de ez a harmadik itt a képen már eléggé olyasmi, mint az államvasúti "turcsiorrúak" voltak. Még pár évtized, és több Nohabunk lesz, mint a hatvanas évek végén :)

Már többször írtam a szlovák vasút többszekciós tehervonati mozdonyairól, ezen belül a 131-es sorozatról, melyhez hasonló egész egyszerűen nincs itthon:

Ezek a jószágok a szlovák-ukrán határ és Csehország/Lengyelország közt tolnak-húznak tehervonatokat - azért írom, hogy tolnak, mert néha a vonatok végén is van belőlük. Kívülről már sokszor láttam ilyet, de most a kassai vasúti napon végre fel is mászhattam egyre. Konkrétan rá:

A csillagból talán kitalálható, hogy ez a masina nosztalgiafestést visel: az utóbbi két évtizedben a többség  az első képen látható világoszöld-sárga gúnyát viselte, míg néhány éve el nem kezdték a szlovák államvasút teherszállítási leányvállalatának új flottafestését megkapni:

Egy kis típustörténet: a sorozat 100 példányát (=50 pár) 1980 és 82 közt gyártotta a pilzeni Škoda. Mivel kizárólag egyenfeszültség alatt használják, a villamosberendezése meglehetősen régimódi: ellenállásos, 42 menetfokozattal. A két szekció névleges teljesítménye együtt 4480 kW, amit egy időre 5000-re lehet emelni. Öszehasonlításként: egy modern mozdony, mondjuk a Vectron egyenfeszültségű üzemmódban 5200 kW-ot tud (váltakozóban többet). Persze tehervonatnál nem feltétlenül a nyers erő számít: a 131-es állandó vonóereje 307 kN (a Vectroné 300), az indítási viszont akár 350 is lehet. Az összehasonlításokban azért a Vectront emlegetem, mert a legutóbbi fotótúrám során ikermozdonyt nem láttam fő bevetési területükön, Vectronos tehervonatot viszont többet is.

És akkor végre nézzünk be a mozdony belsejébe, ha már ez a bejegyzés címe! A vezetőfülke a hetvenes-nyolcvanas évek csehszlovák szokásainak felel meg, itt-ott modernizálva. Amit érdekesnek találtam: egy leírás szerint a két szekció teljesítményszabályzása nem teljesen párhuzamosan működik, hanem kicsit eltolva, tehát az egyik fele mindig előbb kapcsol fel vagy le, mint a másik, a vonatoknak nem kifejezetten jót tevő nagy rántásokat elkerülendő. Leírva logikusan hangzik, de magamtól eszembe se jutott volna, hogy ilyesmire is figyelni kell...

A géptér elég tágas, a nagy oldalablakok miatt pedig szépen átlátható. Érintésvédelem viszont nem nagyon van, a csatlakozók, érintkezők, meg úgy általában minden szabadon áll. Feltételezem, hogy ez azért nem gond, mert ide csak egy rácsos ajtón át lehet bejutni: ha azt kinyitják, valószínűleg minden (nagy)feszültség alatt levő berendezés lekapcsol.