HamPLÓ

Amikor múltkor Zemplénben jártunk Mariannommal, nem bírtam ki, hogy ne nézzük meg a Pálházi Állami Erdei Vasutat. Első ránézésre átlagos keskeny nyomtávú turisztikai vonalnak tűnhet, a története viszont érdekesebb a szokásosnál.

Az üzem meglehetősen régen, 1888-ban indult, 700 mm-es nyomtávon: az üres kocsikat lovak vontatták fel az erdőbe, a megrakott kocsik ezután "maguktól" (fékező azért kellett hozzájuk:) gurultak vissza a pálházi fűrészüzemhez. A vonalat 1901-ben meghosszabbították, nem is akárhogy: alagúton haladt át a kőkapui vadászkastély alatt.

Bár a XX. század első évtizedében kipróbálták a gőzvontatást, hamar visszatértek a lovakhoz, és csak a negyvenes évek végén jelent meg ismét a gépi erő. Időközben azonban - egészen pontosan 1924-ben - megjelent egy másik kisvasút is a környéken: a Hegyközi Kisvasút Sátoraljaújhely - Füzérkomlós vonala.

A meseszép réteken, tisztásokon áthaladó iparvasutat a második világháború után 760 mm-esre építették át, 1958-ben pedig megindult rajta a személyforgalom. 1980-ban megszűnt a Hegyközi Kisvasút, ami az erdei vonal forgalmát is visszavetette; ekkor üzemszünetet rendeltek el. A döntés szerencsére nem volt végleges: 1989-ban újraindultak, 1996-ban pedig Pálháza központjáig hosszabbították a síneket - a Hegyközi Kisvasút egykori nyomvonalát használva!

... jártam egy forró augusztusi hétvégén, ezredszerre. Már írtam arról, hogy egy ideje ez a kedvenc részem az egész Várban, főleg este - de meg kell hagyni, nappal se csúnya. Teljesen más érzés innen megközelíteni a Palotát a Dísz(telen) tér felől érkezéshez képest! A Vár történelmének köszönhetően a látvány persze nem teljesen eredeti, hiszen a védműveket részben lerombolták a különböző ostromok során, részben pedig beépítették másba, de azért így is elég lenyűgöző:

Az egész erődítés legrégebb óta felismerhetően meglevő része a Duna felé nyújtózkodó két kortinafal. Mindig nehezemre esik eldönteni, hogy erre jöjjek, ...

... a fullos panorámával bíró rámpán a Savoyai teraszig felgyalogolva, vagy inkább...

... nyugat felé induljak, kis tekergés után egy zárt kertrendszerbe jutva. Sejtésem szerint a pestiek a lehető legritkábban jönnek dél felől -  lehet, hogy sokan nem is tudnak arról, hogy ilyen szeglete is létezik a várnak :)

Az a nem elvágólag álló, futónövénnyel benőtt négyszög a felülnézeten az István-torony alapjának maradványa, mellette a furcsa tetejű hasáb pedig...

... a gótikus lovagtermet rejti. Ennek romjait a vár törököktől való visszafoglalása után feltöltötték; a második világháború után aztán kiásták az akkori romok alól, és helyreállították. Jó kérdés, hogy miért nem mentek a födém magassága fölé, ...

Huszonvalahány évvel a téma aktualitását vesztése után már teljesen immunis vagyok a szeptember eleji iskolakezdési depire, most valamiért mégis beugrott egy emlék, miszerint gimnázium első osztály legelején volt egy olyanunk, hogy "békabál". Nem tudom, ez létező hagyomány volt-e akkoriban, vagy csak a suli vezetése próbált valami újat kitalálni, de gondolom, ha a kezdő egyetemisták gólyák, akkor a zöldfülű gimnazisták is lehetnek békák, akiknek bált kell rendezni. Tulajdonképpen szinte semmi konkrét emlékem sincs az egészről azon kívül, hogy a gimnázium egyik legjobb csaja kötött nyakkendőt a nyakamba zöld kreppből - mivel azonban ennek a "sztorinak" nincs folytatása :) a következő emlékem az, hogy milyen zenék szóltak a bulin. Legyen hát a mai - nosztalgiázós, mert olyan még sose volt - bejegyzés témája az, hogy mi szólt 28 évvel ezelőtt a dizsikben/rádiókban!

1989 szeptemberéről van szó. Fura egy időszak volt ez: mi már évek óta nyugati tévéket néztünk, de eggyel keletebbre még Ceaușescu uralkodott, Berlinben pedig még mindig lőttek arra, aki túl közel ment a Falhoz. A Danubius Rádió már csak nyáron szólt németül, ráadásul rajta kívül a Calypso is kereskedelmi tempóban nyomta az agyunkba a nyugati zenéket. Sőt, valamikor év közben a Music Television is megjelent a lakótelepi kábelhálózatokon. Eközben a nemrég megkapott személyi igazolványunkat még a Magyar Népköztársaság bocsátotta ki. Ráadásul oroszul kellett tanulnunk, csak már nem az ideiglenesen hazánkban tartózkodók kedvéért, hanem hogy az orosztanárok ne maradjanak munka nélkül. Másfél évvel korábban még nagy dolog volt tudni, ki énekli az Ásót visz a Laci című számot, ekkor viszont már a teljes angolszász slágerlista egy az egyben ott dübörgött mindenhol. Nagy idők voltak ezek, nem annyira nagy zenékkel. Pontosabban voltak akkor is jó zenék (a teljesség igénye nélkül: pl., pl., pl., pl., pl.), csak nem a rádióban kellett keresni őket. Amiben másnak tűnik '88-89 környéke, az az, hogy míg előtte csak néhány sláger jött át a Vasfüggönyön több-kevesebb késéssel, ekkor már mindent azonnal hallhattunk, nem csak azt, ami bekerült a Poptarisznyába vagy a Magnósok figyelembe.

Azért nem kell megijedni, a legrosszabb '89-es dolgokat nem fogom idetenni, de akit a múltkor zavart az a-ha, korábban meg Midge Ure, az lehet, hogy most se fogja érteni, miért rakok "rossz zenéket" a blogba ;)

1989 előtt soha nem hallottam a Tears for Fears-ről, akkor viszont néhány hónapig még a csapból is ez a Beatles-utánérzés folyt. Később aztán kiderült, hogy ők korábban is elég sikeresek voltak, de hát nem ismerhettem mindenkit :)

Persze nem minden volt olyan "premium kategória", mint az előbbi csapat; voltak simábban "popdal" popdalok is. Mivel New Kids on The Block-i mélységekbe nem akarok lemenni, jöjjön egy olyan szám, amit ugyan nem szerettem, de legalább nem is utáltam. Bár akkoriban még bőven nem voltam rokker, ez a zene mégis nyálasnak tűnt (a szöveget nem elemeztem), most viszont ha meghallgatom, az tűnik fel, hogy valódi hangszerek szólnak benne, valódi hangok énekelnek...  majdnem rockzene! És még a szövegnek is volt értelme. A háttérvokálban egyébként állítólag a Black Eyed Peases Fergie-t és Jennifer Love Hewittet is hallani lehet; valami tévéműsorban szerepeltek együtt az énekesnővel. Nem kell megijedni, én se tudok minden ilyen hülyeséget fejből, csak kinéztem a wikipediából :)

Na, ez viszont akkor is rockzene volt, meg most is az :) Sosem voltam Aerosmith-rajongó, de a rendszerváltás zenei díszletének elengedhetetlen részét képzik számomra a Pump album slágerei.

Zárjuk (vagy nyissuk - ki mikor olvassa:) a hetet rövid turisztikai képmutogatással azutánról, hogy Dürnsteinből  felnohaboztunk a Duna mentén. Mivel volt még egy kis idő az esti tűzijátékig, a lemenő nap fényénél körbejártuk az esti rendezvényre gyülekező tömeghez képest meglepően csendes Spitz an der Donaut.

Az alig 1600 lakosú település plébéniatemplomát több évszázad alatt "rakták össze", ami elég tarka összképhez vezetett, bár nem kellemetlenhez. Ezen a fotón inkább csak sejthető, hogy a főhajó hossztengelye megtörik - ilyet se nagyon láttam még.

A szőlőhegyek irányába gyalogolva értünk a "spitzi palotához". Ennek a XV. századi kastélynak a helyén korábban egy kisebb vár állt, bár én ránézésre azt hittem, ez az épület konkrétan annak a bizonyos régi várnak a maradéka, valahogy olyan középkoriasan össze-vissza.

A belvárosba vezető út kapuja a kastély oldalán. Mint említettem, ez a tömb az "alsó" vár helyén épült, de volt "felső" is, a belvárostól délnyugatra.

Legutóbb valahol ott hagytuk abba, hogy a Nohab a Garam mentén felküzdötte magát a Körömöci-hegységbe, mi pedig bottal ütöttük a nyomát. Ruttkán láttuk legközelebb, a fűtőház területén, egy rakás még öregebb vas társaságában:

Míg a múltkori kassai parádén "csak" két gőzös képviselte a vasúti vontatás leglátványosabb műfaját, itt rögtön öt gépet is láthattunk: a helyi érdekeltségű 433.023, 475.196, 486.007 és 556.036 pályaszámúakat, illetve a 310.23-at Strasshofból.

A fordítókorong túloldalán a dízelek sorakoztak: két Bardotka, egy Szergej, illetve egy "Csörgő-hangú" 466-os. Sajnos némán-hidegen ácsorogtak ott, pedig egy kis dízelrotyogást kibírtam volna! Ahogy látható, akárcsak Kassán, itt se vitték túlzásba az elkerítést, ráadásul fel is lehetett mászni a gépekre (egy részük ráadásul még nyitva is volt;).

A 770/771-es, "Dongó" becenevű sorozatból - a széles nyomtávú ЧМЭ3-ast is beleszámolva - több mint 8000 készült, úgyhogy valószínűleg ez a világ egyik legnagyobb példányszámban épült mozdonya - és végre egyet közelről is meg tudtam nézni! A kétnapos rendezvény gyereknap néven futott, én ennek megfelelően visszamentem gyerekbe: majdnem mindenre fel kellett másznom.

Ez most nem egy újabb tudománytalan-ismeretterjesztő bejegyzés felvezetése, hanem tényleg csak egy kérdés. Múlt héten úgy esett, hogy rögtön háromszor is jártam Szlovákiában (még konkrétabban kilenc nap alatt négyszer - tessék felkészülni újabb vonatos bejegyzésekre:), és rácsodálkoztam, hogy még mindig milyen sokfelé (de azért nem mindenütt) fenn vannak azok a mókás hangszórók a sárga póznákon, az őket összekötő légvezetékekkel:

Ezek a távrecsegők már '82-ben is ósdinak tűntek; szüleim mesélték, hogy egy időben Magyarországon is természetesek voltak az ilyen falurádiók, de én nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna működni azt a néhányat, amelyik akkor még a helyén volt. Ehhez képest múlt héten nem csak modernnek tűnő kültéri hangszórókat láttunk a régiek mellett, de egy helyütt műsort is adtak: először Karel Gott hangjára figyeltünk fel (utána fél órán keresztül a "Huncut karnyevál" szövege járt az eszemben), majd valaki beszélt is, tehát nem riasztás volt vagy próba, hanem műsor.

A Sárospatak feletti Megyer-hegyi tengerszemről tíz-tizenöt éve még csak nem is hallottam, egy ideje viszont közismert turisztikai látványosság. Tudom, a nem-ismerés elsősorban engem minősít, ezzel együtt úgy érzem, hogy a hazai idegenforgalom elég jól fejlődik ahhoz képest, hogy soha nem volt ilyen könnyű külföldre kirándulnunk, mint manapság.

A hegy tetején elhelyezkedő tengerszem igazából nem tengerszem, és nem is természetes képződmény, hanem egy malomkő-bánya esővízzel feltöltődött gödre. A mélyedés szögletesen szabályos falai a XV. századtől a XX. század elejéig folyó termelésnek köszönhetők.

Ez sem természetes szurdok, hanem a víz leengedésére kivájt járat. Érdekes belegondolni, hogy egy ilyen csonkítás ellen ma valószínűleg tiltakoznának a környezetvédők, viszont így, hogy már itt van, elképedve rajongunk érte.

Egy további fonák gondolat is felötlött bennem: ha kevesebb lenne a fa és bokor a szurdok falán és alján, még látványosabb lenne az egész. Viszont így természetes - már amennyire természetes lehet egy helyenként 50-60 méter magas falú bányagödör :) A másik lehetőség, hogy télen jön ide az ember.

Búcsúztassuk a nyarat zenével, pontosabban feldolgozásokkal, úgyis rég volt már ilyen! Kezdésnek ugorjunk vissza 1962-be:

Biztos mindenkinek ismerős; a nyolcvanas évek második felében George Harrison ezzel a dallal tért vissza a reflektorfénybe. Szüleimnek szerintem meg is volt a lemez, de soha nem néztem meg, hogy melyik számot ki írta, hisz úgy gondoltam, ha valaki nincs rászorulva arra, hogy mások számait énekelje, az ő (ez az ügy nem számít). Érdekes, hogy a számnak két klipje is van: az egyikben Harrison valami szobában zenélget egy Telecasterrel, miközben körülötte minden életre kel, a szóló közben pedig (a kaszkadőre) ugrik egy hátraszaltót. A másik videót viszonylag ritkán lehetett látni, úgyhogy inkább azt rakom be:

És váltsunk stílust, irány a hetvenes évek vége! Az alábbi főcím egy főleg a tengerentúlon legendás film sikerét meglovagolni igyekvő, rövid úton ejtett tévésorozathoz tartozott:

Hát, nem egy 5. szimfónia, de valami ismerős benne! Nem a teljes szám, csak bizonyos részei - de persze az is lehet, hogy én hallottam túl sokat ebben a formában:

Majd' egy hét szünet után mi mással is folytathatnám, mint vonatokkal... sőt: szlovák vonatokkal! Konkrétan a Pozsony-Szőlőhegy (Bratislava-Vinohrady) és Pozsony főpályaudvar (Bratislava Hlavná stanica) közti rámpát fogjuk látni. Pozsony vasúti hálózatáról azt kell tudni, hogy a főpályaudvar a belváros fölötti hegyoldalon van, a kelet, észak- és délkelet felől jövő vasútvonalaknak viszont majdnem a Duna szintjéről kell felmászniuk oda.

Szőlőhegynél (tényleg szőlők vannak fölötte) a Zsolna/Trencsén/Nagyszombat és a Szob/Párkány/Érsekújvár/Galánta felőli vasútvonalak futnak össze, így innentől négy vágány halad tovább nyugat felé, elég látványossá téve a vonatfigyelést. Maga az állomásépület nem túl érdekes, de az, hogy egy Y-elágazás közepén állunk, jópofa érzés. Érdemes kicsit feljebb menni a bevágás menti úton is, és a vegetációból figyelni a vonatokat. Dízelre nem érdemes várni, de a váltóáramú felhozatal elég fullos, a cseh Messerschmittektől a Laminátkán át a nyolcvanas évek kockamozdonyáig és a CityElefántokig:

A videót telenyomtam feliratokkal, úgyhogy sok mindent nem tudok pluszban leírni, de felhívnám a figyelmet a 13 kocsis vonatokra - itthon már nem nagyon látni ilyet, maximum különvonatként.