HamPLÓ

Néhány hónappal ezelőtt írtam arról, hogy a Balatonról sikerült elveszejteni a hazai járműgyártás egy klasszikus típusának, a 3011-es sorozatnak az utolsó ottani példányát, az Arács vízibuszt. Szerencsére a BKV-nak még van három belőle; alapvetően nem ezek viszik a rendszeres városnéző járatot, hanem a kényelmes belső térrel felújított egykori "Héttörpék", de ahogy tavaly, úgy egy időre idén is forgalomba helyezték a Lágymányos vízibuszt:

Megpróbáltam nem csak a rakpartról és hidakról megörökíteni a régen szó szerint mindennapi látványt. Ezeket a hajókat valószínűleg olyan igényekre specifikálták anno, amik pont az ötvenes-hatvanas években szűntek meg a Dunán, tudniillik busz jelleggel közlekedtetésre, munkába/piacra járáshoz, illetve kirándulni, nem pedig várost nézni. A hivatásforgalmi hajózásnak azóta se sikerült visszatérnie Budapestre.

A tetőcsomagtartónak kinéző nyitott felső fedélzet ugyan elrontotta a típus áramvonalas formáját, viszont ott fent ülni kétségtelenül kellemes!

Kortársak: a háttérben látható óbudai lakótelepek és ezek a vízibuszok nagyjából egy időben épültek/kezdtek épülni.

A látszat ellenére ezen a képen a felül látható jármű SOKKAL fiatalabb a lentinél, hiszen nem valódi, hanem replika.

Ez itt lent egy nem kimondottan jól sikerült kép, amit 2007-ben a Fonyód állomásra behaladó vonatból kattintottam, hogy megörökítsem a szakállas sorompót, ami talán az utolsó ilyen fővonalon (de semmiképp sincs már túl sok belőle). Most viszont nem a sorompóról, hanem a bal felső sarokban (nem nagyon) látható hajóról írnék, mely véletlenül volt ott. Nemrég kaptam ugyanis a hírt, hogy "ő" már nincsen, nekem meg ez az egyetlen képem még munkában róla:

Másfél hónapja se szomorúan írtam arról, hogy a második generációs (3011-es sorozat) váci vízibuszok utolsó példánya eltűnt a Balatonról, és most a hírek szerint az első generáció (301-es sorozat) utolsó még ott levő, bár már évek óta nem használt hajójának felépítményét is levágták, a hajótestet pedig a szállításra előkészítve kizsilipelték Kiliti felé.

1956-tól kezdve a kétezertízes évekig kilenc ilyen első generációs magyar masina dolgozott a tavon, és most hírmondójuk se maradt ott. Ez a hajó '58-ban Horány néven került a vízre, de dolgozott mindenfelé, nem csak a Balatonon, ahol egy ideig Edericsként volt ismeretes, míg meg nem kapta utolsó nevét, az Akalit. A magyar járműgyártás majdnem hetvenéves emléke volt, a Balatoni vízi közlekedés évtizedeken át jellemző résztvevője, rengeteg képeslap és nyaralásos fotó szereplője. Többet volt aktív állományban, mint a Beloiannisz, vagy éppen a Szőke Tiszaként elhíresedett, a valóságban ezen a néven már második gőzös! 

Ha jól tévedek, még van két ilyen, többé-kevésbé eredeti kinézetű hajó az országban (az eredeti Akali és a Hullám), bár egyikkel se lehet utazni; Csehországba kell menni a lehetőségért. Előrebocsátva, hogy valakinek a tulajdona az az ő tulajdona, tehát nem kényszeríthető arra, hogy saját költségére múzeumként viselkedjen, de jó lenne, ha valaki valahol megmentene egyet a típusból, ha már hivatalos akarat jól láthatóan nincs rá. Tudom, hogy egy hajót a vízen tartani drága szórakozás, de ha lehetett duplacsuklós Ikarus replikát építeni, illetve repképesen tartani a Li-2-est, akkor talán ez is összejöhetne...

A világ bármely nagyvárosa turisztikai attrakcióként büszkélkedne azzal, ha egy többszintes, több kilométer hosszú alagútrendszer húzódna alatta. Megfigyelésem szerint a turisták (beleértve magamat is) két dolgot imádnak: ha valami toronyba FEL lehet mászni, illetve ha valahova LE lehet menni. Szinte mindegy, mi van odafent vagy odalent, ezek vonzzák az embereket. Nálunk a Mátyás-templom tornyát csak néhány éve nyitották meg a nagyközönség előtt, a mélységgel viszont a mai napig nem igazán tudnak mit kezdeni. Pedig a föld alá lemenni jó, a barlangokat és középkori lyukakat (a klausztrofóbiásokon kívül) mindenki szereti. A Várbarlang tökéletes ebből a szempontból, hiszen egy része természetes, másik része pedig középkori pincékből áll. Különleges bónusz, hogy a járatokat a második világháború kapcsán öszekötötték és megerősítették, később egy részéből pedig atombiztos bunkert csináltak.

Szóval bármilyen város turisztikai illetékesei megnyalnák tíz ujjukat, ha ennyire jól megközelíthető helyen ilyen attrakciót mutogathatnának! Budapest viszont nem ilyen város, úgyhogy az ide látogatók többsége a mai napig nem tudja, mi van a lába alatt pár méterrel, miközben a Várnegyed utcáit járja. Pedig a Várbarlang létezése soha nem volt titok, az idősebbek mesélték, hogy a hatvanas években múzeum jelleggel meg lehetett nézni egy részét, a nyolcvanas években pedig valami - szerintem elég gagyi - panoptikum nyílt benne. A rendszerváltás után 18 évvel egy másik része is megnyílt: a Sziklakórház, ami szerintem szintén olyan dolog, amiből másutt világraszóló turistamágnest csináltak volna, de itt nem. Csak hogy más is értse, mire gondolok: Prágában a külföldiek számára mindenképp megtekinteni való szenzációként van eladva az Új Városháza páternoszter liftje. Nem egy több száz éves földalatti rendszer, hanem egy istenverte páternoszter, ami néhány évtizeddel ezelőttig a legtermészetesebb dolog volt nagyobb közintézményekben! Mindez egy olyan városban, ahol aztán tényleg van mit nézni - és még így is találnak újabb és újabb lehetőségeket a városmarketingre. 

De vissza a Várbarlangba: valamikor '98/99 körül jártam odalent egy olyan túrán, ami nem csak a panoptikum volt, de még nem is a Sziklakórház, ami akkor még nem volt látogatható. Néhány évvel később el akartam volna vinni ide valakit, de már nem volt rá lehetőség. A jól kiépített járatok továbbra is léteztek, de gondok voltak velük, úgyhogy szépen el voltak zárva az érdeklődők elől. Szerencsére pár éve rendezték a jogi- és egyéb helyzetet, úgyhogy azóta ismét vannak hosszabb túrák. Ez még mindig nem a teljes járatrendszer, de így is órákat el lehet tölteni benne, szóval csak ajánlani tudom mindenkinek: itt a link hozzá! Az alábbi galériában a képek mellett további kommentek olvashatók:

A már hosszabb ideje Pesten lakó Gróf Széchenyi lapátkerekes nosztalgiahajó tesója, a Stadt Wien tavaly tavasszal költözött a Széchenyi rakpartra. Amennyire tudom, a korábban a Kossuth múzeumhajóban működő étterem költözött belé, ezért azt hittem, hogy csak állóhajónak jött: mindig ott állt a "Gróf" mögött, de csak utóbbi járta a vacsoráztatós-városnézős köröket, ő maradt, ahol volt.

Idén aztán egyik este azt vettem észre, hogy mindkét hajó hiányzik a ponton mellől. Meg is láttam a távolban, ahogy két nagy dög karikázik lassan felfelé a folyón: elöl a Stadt, hátul a Gróf. Aztán másnap megint mindkettőt láttam mozogni - a jelek szerint most az a rendszer, hogy este mindkét hajó tesz egy kétórás kört, pár száz méter távolságban egymástól.

A két hajó ugyanaz a típus, úgyhogy ez ugyanúgy nem gőzzel megy, hanem dízel-villamos hajtással, mint a másik, de azért nem teljesen egyformák. Sajnos a Stadtból csak a beszálló folyosót láttam, de az, illetve az orrban levő zárt rész alapján ő kicsit modernebb, míg a Gróf régiesebb.

Mivel az egész országban nincs működő gőzhajó, jó legalább még egy lapátkerekest látni! Ez a két böhöm nem kimondottan dinamikus jószág: eleve nem sietnek, hogy tovább tartson az út, de a megfordulás, és főleg a végén a kikötés nem épp gyors manőverek.

Már többször tanúbizonyságát adtam annak, hogy a hazai villamosüzemek közül (Budapest után) a szegedi a kedvencem. Az idén huszonöt éves közlekedési oldalam ünneplése végett most megint beletúrok a képeim közé, megmutatni, hogy mekkora utat tett meg a szegedi villamos 2000 óta.

2001 szeptemberében egy különösen kedves emlékű kiránduláson vettem részt egy internetes társasággal. "Csárterjáratunkkal" (azóta se tudom, ki követte el ezt a feliratot) mindent bejártunk, amit csak tudtunk. Itt épp a Kálvária téri kitérőben várjuk, hogy elmenjen a menetrend szerint szembejövő kocsi, mi pedig behaladhassunk az akkor még egyvágányú szakaszra.

Budapestről már 1983-ban eltűntek a Bengálik (csak nosztalgiaként tértek vissza sokkal később), a három vidéki üzemben viszont még bőszen dolgoztak a kétezres évek elején. Szeged volt a legszínesebb élőhelyük, hiszen itt nem csak egyetlen vonalon lehetett fotózgatni őket, hanem hármon is. Ráadásul voltak izgalmas üzemi részek, például a 3-as és a 4-es vonalak közti összeköttetés a Dugonics térnél. Az "ipszilonozás" jellegű fordulásnál használt csonkavágány olykor-olykor rövidnek bizonyult, ilyenkor néha kitolták a kocsik végét az aszfaltra.

Az érdekesség kedvéért el lehet mondani, hogy régen itt továbbment a villamos a Tisza irányába, szóval aki továbbfutott a sín végénél, az igazából csak nosztalgiázott :)

A Széchenyi téren járunk 2004-ben; balra az ikerkocsi - aminek csak az oldalát látjuk - már rég nosztalgia, a Bengáli viszont még aktívan dolgozott akkor.

Május végén spontán elő-gyermeknapot tartottunk, amikor a balatonfüredi Tagore sétányon belefutottunk egy oldtimer találkozóba. De amíg átértünk Füredre is volt meglepetés, ugyanis Tihany után beleúsztunk egy vitorlabontó és évadnyitó versenybe a menetrend szerinti hajóval.

Volt már, hogy valahova utazva elúszott mellettünk a teljes mezőny, de ez most különlegesebb volt, mert az első hajó, amit láttunk, a 2024-es Kékszalag győztese, a Fifty-Fifty volt.

Ezen a képen pedig a tavalyi harmadik helyezett, az RSM "egykerekezik". Ezek a kéttestű hajók minden régebbi típust lenyomnak a versenyeken, ...

... de a Fifty-Fifty ezekhez képest is különleges azzal, hogy mindkét hajótestjén van vitorlázat.

Akárcsak a Kékszalagnál, a verseny most is úgy nézett ki, hogy elöl jöttek a katamaránok, a hagyományos hajók meg vagy egy órával később. Itt ők még Tihany felé mennek hátul, míg az elöl látható RSM már rég megfordult ott. Ezzel együtt a "régimódi" vitorlások adták a látvány szépségét, hiszen sokan voltak, és sokfélék.

Bár múltkor a Zsigulik képében láttunk pár olasz eredetű járművet a balatonfüredi Tagore sétányon rendezett oldtimer találkozóról, azért tudtak ők cifrább gépeket is alkotni:

Az előző képmutogatásnál említettem az autóskártyát; szerintem ezt a kocsit egy ilyen kártyán láttam először: a Bertone tervezésű Fiat X1/9. A wikipedia azt írja, hogy a középmotoros már-már-Ferrari-szerűség a Fiat 128-as motorja köré lett építve, ami engem azért ért meglepetésként, mert a Fiat 128 az nekem a Zastava eredetije, szóval egy ilyen kis bütyök. Jó kis motor lehetett, mert saját wikipedia oldala van :)

Magnumferrari, Magnumferrari!! Igaz, Tom Sellecknek targája volt a tévében - állítólag azért, mert túl magas volt, és másképp nem fért volna el -, de a 308-as szerintem sokunknak onnan maradt meg. Amikor a sorozatot először láttam, a Testarossa és az F40 jobban tetszett, ma viszont már inkább ilyet vennék, ha egy baromi drága papírnehezékre lenne szükségem (mert ugye nem vezetek). Baromi szép autó, be kell látnom, hogy a villamosok nem szoktak ilyen szépek lenni :) Egyszer szívesen beülnék egy ilyenbe, bár szerintem Selleckhez hasonlóan én is kilógnék belőle.

Na, ehhez hasonlóban viszont sokszor ültem, mert nagybátyámnak gyerekoromban ilyen egérkamionja volt, csak eredeti Fiat (édesapám szerint Zastava, pedig nekem határozottan rémlik a Fiat embléma). Ez persze konkrétan egy Steyr-Puch 500-as, tehát osztrák gyártmány, én most mégis olasznak sorolom be, mert a karosszériája egy olasz ikon. Irtó aranyos prüntyőke, valahogy szerethető formája van! Mi van az olasz levegőben vagy ivóvízben, hogy bármilyen méretben tudnak kedvelhető és/vagy kimondottan gyönyörű kinézetű karosszériákat tervezni? (persze azért baromi rondát is)

Nemrég amerikai autókat nézegettünk, most menjünk át a Vasfüggöny ismerősebbik oldalára, és nézzük meg a keleti felhozatalt!

Már amennyire a Zsigulik keletiek voltak az olasz pedigréjükkel! Ezek a kocsik szerintem abban a korban és kategóriában kimondottan szépek voltak, a taljánok jól megtervezték a kasztnijukat. Persze mi inkább Porsche 911 Targát akartunk volna, meg Apal Corsát, mert azok voltak erősek az autóskártyában :)

Ez itt egy VAZ 2103-as, amit annak idején soha nem hallottam így emlegetni, mert mindenkinek csak "ezerötszázas" volt. Később persze Kockaladából is lett 1500 köbcentis, de az akárhány köbcentivel is csak sima Kockalada maradt. Amúgy megkockáztatnám, hogy az "Ezeröcsi" jobban nézett ki, mint a dizájn alapjául szolgáló Fiat 124 Special és Fiat 125. Ráadásul trabantos család tagjaként imádtam a rengeteg kerek dolgot a műszerfalán: míg a Trabiban csak egy óra volt, ebben rögtön öt!

Az "Ezerhatos" kicsit felemás volt gyermeki szememnek: tudtam, hogy ez a tápláléklánc csúcsa, és bár elöl a műanyagba süllyesztett fényszórók nem voltak csúnyák, a hátsó lámpák sose tetszettek. Utazni szerintem soha nem utaztam ilyennel.

Na, kombi 1200-esben viszont sokat ülte... hoppá, várjunk csak, ez egy eredeti olasz Fiat 124 Familiare! Ilyet szerintem még nem láttam élőben.