HamPLÓ

Nem olyan nagyon régen Frankfurt am Mainon átutazva picit megdöbbentem, amikor egy ismerős épületet véltem felfedezni:

„Grossmarkthalle Frankfurt Panorama 1“ von Eva K. - Eva K.. Lizenziert unter GFDL 1.2 über Wikimedia Commons

Ez itt a frankfurti Grossmarkthalle, azaz Nagyvásárcsarnok - ottjártamkor nem teljesen így nézett ki, de azért hasonló volt a látvány, mint a wikipedia képén. Elvileg lehetett volna azért ismerős, mert már többször elmentem előtte (legalább kétszer 22 év alatt:), de valójában nem ezért volt déjà vu érzésem, hanem mert itthon is áll egy hasonló:

... a budapesti Nagyvásártelep. Ha annak idején olvastam volna a fovarosi.blog.hu vonatkozó bejegyzését, nem lepődtem volna meg, de mivel valahogy kimaradt, magamtól kellett rájönnöm, hogy már akkor is német minta alapján építkeztünk. Igaz, nem először történt így... A frankfurti vásárcsarnok 1926 és 28 közt létesült, budapesti pandantja 1930-32 közt készült el. Gyakorlatilag azonos céllal épült, ugyanazzal a Zeiss-Dywidag-rendszerű tetőzettel, és a hozzá tartozó irodaépületet is ugyanúgy téglával borították (ami számomra rendkívül rokonszenves megoldás)...

A Fővárosi Blog imént belinkelt remek írása szerint a véletlennek tulajdoníthatónál komolyabb hasonlóság már a korabeli építészeti közbeszédnek is tárgya volt; ma már inkább azt mondhatnánk, hogy akkori középületeink teljesen megfeleltek a kontinens élbolyában megtalálhatóknak. Persze komoly különbség volt a két épület közt, hogy a pestihez Beszkárt-villamos járt ki :) Egyébként nem lebecsülendő dolog, hogy egy ekkora létesítményhez automatikusan kiépült a kötöttpályás tömegközlekedés - bárcsak az elmúlt évtizedekben is mindig így lett volna ez!

Miközben képet kerestem a frankfurti csarnokról, egy másik ottani épület fotója is felbukkant a képernyőn. A hasonlóság felemlegetése részemről itt persze már inkább csak vicc, de amikor megláttam ezt:

Azt hiszem, még sose láttam a Szentháromság teret és a Tárnok utcát üresen: az utolsó előtti buszról (az utolsó kicsit később ment el mellettem) leszálló utasok sietősen szétszéledtek, illetve szerencsére ugyanazzal a csodaszarvassal elmentek a formatervezett luxusgettóblaszterjükből valami igénytelen vackot bömböltető helyközi menő csávók (ha helyiek lettek volna, akkor maradtak volna) is, és végre megint lehetett hosszúakat exponálni.

Lassan megpróbáltam leszakadni a Mátyás-templomról és a Halászbástyáról, de ez - szerintem érthető okokból kifolyólag - nem ment egyszerűen: szabályszerűen megbabonázott a látvány, illetve az, hogy egy ekkora városnak ennyire a közepén érzésre tökegyedül voltam.

A köd valahol a Várnegyed magasságában sűrűsödött be igazán: a Tóth Árpád sétányról lefelelé nézve viszonylag jól lehetett látni, de a Krisztina téri templom tetején a keresztet inkább csak sejteni lehetett, pedig az körülbelül egy magasságban lehetett velem.

Nemrég megemlékeztem az októberben megnyitott bécsi főplázáról, de a vonatokat csak szegről-végről érintettem. Pedig volt járműkiállítás, még ha nem is pont olyan, mint amilyenre egy ilyen fontos esemény kapcsán számítottam volna.

Legalábbis én azt gondoltam, különböző típusok vonulnak fel, esetleg gőzmozdony sípja veri fel a csendet, de nem: az aktuális menüről válogattak, jelen volt például egy reklámfestésű Railjet.

A nagysebességű ingavonat mellett az Osztrák Szövetségi Vasutak fő igáslova, a Taurus három szóló mozdonnyal is képviseltette magát. Hogy érdekesebb legyen, ezek szintén speciális festésű (ragasztású) példányok voltak: ez például az osztrák belügyminisztérium különleges egységét, a Cobrát "reklámozta"...

... ez pedig a típus gyártóját - a világos folt az oldalán nem tükröződés, hanem dizájn. Erre a mozdonyra ráadásul fel is lehetett menni!

Ahhoz képest, hogy az 1116-os gyártását már 8 éve befejezték, még mindig izgalmasnak találom a technológiát. A vezetőfülke ugyan - tipikus osztrák módon - kimondottan puritán...

... a géptérről viszont még mindig az jut eszembe, hogy ez egy tengeralattjáró gépháza. Ez a konkrét példány már 11 éves, tehát a bejáratáson már túl van, de azért elavultnak se merném mondani. Nem bemutatómozdonyról van szó, tehát nincs csilli-villi állapotra polírozva - de olajsarat és tenyérnyi foltokban hulló festést se találunk.

A magyarországi építészetre nem kifejezetten jellemző a téglaborítás, úgyhogy csak a blogban már sokszor említett '87-es NDK úton jöttem rá (elsősorban Rostockban és Schwerinben), hogy mennyire bejönnek nekem a téglából alkotott nagy felületek. Mivel nem statikai, hanem esztétikai szempontból néztem (és nézem) a dolgot, hajlamos vagyok összemosni, hogy egy épület téglából van (amitől még bőven lehet kőlapokkal vagy vakolattal burkolva), vagy a tégla csupán borítás (amitől az épület szerkezete lehet vasbeton, de akár fémrács is); egyszerűen csak tetszik - például érzésem szerint azon kevesek közé tartozom, akiknek a Deák//Madách téren jobban tetszik Wälder Gyula téglaborítású kompozíciója, mint a - szerintem - pöffeszkedő és modoros Anker-palota; illetve imádom a Hajós Alfréd Sportuszodát is. Korábban már írtam egy berlini, téglaborítású iparnegyedről, most néhány látványosabb magasépületet szeretnék mutatni.

Németország északi része a XII. századtól - megfelelő minőségű kő híján - erősen ráfeküdt a téglaépítészetre, így nem csak lakóépületeknél, de templomoknál és erődítéseknél is előszeretettel használták. A legjellemzőbb kifejezés, amit ezzel kapcsolatban hallhatunk, a téglagótika, de az azt megelőző román stílusnak, illetve az azt követő reneszánsznak is megvoltak a "tégla alapú" verziói arrafelé. Az igazán érdekes viszont az, hogy a tégla és a klinker a XX. század első felében visszatért, és az első magasházakat sok helyütt ebben a téglaexpresszionizmusnak nevezett stílusban építették. Persze lehetne írni az amerikai toronyházaknál felbukkanó téglaborításról, vagy a skandináv építészet hasonló irányzatáról is a téma kapcsán, de én most maradok Németországban.

„Borsigturm“ von Hans G. Oberlack - Eigenes Werk (own picture). Lizenziert unter CC BY 3.0 über Wikimedia Commons

Ez itt például a Borsig gépgyár 1922 és 24 közt épített székháza Berlinben. Alapvetően acél rácsszerkezet, mint az amerikai felhőkarcolók, de a téglaborítással és díszítéssel közelebb hozták a német közízléshez. Az is megfigyelhető, hogy Németországban nem erőltették az igazán magas épületeket - Amerikában ekkor már sokkal magasabb felhőkarcolók álltak.

„09055109 Berlin Tempelhof, Mariendorfer Damm 1-3 005“ von Sekamor - Eigenes Werk. Lizenziert unter CC BY-SA 3.0 über Wikimedia Commons

Akit az előző épület sötét színe esetleg zavarna, annak itt egy világosabb épület, ugyancsak Eugen Schmohltól, csak pár évvel későbbről: az Ullsteinhaus. Érdekes, pontosabban jellemző, hogy egész klasszikusan ható díszítőelemeket is felfedezhetünk rajta: az építtető kiadó jelképének számító baglyot, illetve további szobrokat.

Bár a Duna néhány hete meglepően magasnak látszott, idén, úgy tűnik - szerencsére - elmarad a nagy áradás, a tavaly nyárit pedig már szinte el is felejtettük. A képeket itt is viszonylag hamar feldolgoztam, de most nem véletlenül felejtettem el weboldalt írni hozzá, hanem direkt vártam kicsit vele:

A 2013-as nyári árvíz hatása a budapesti tömegközlekedésre

A berlini Adlershof városrész nevét Sasudvarnak, kicsit költőibben Sasudvardnak lehetne fordítani, ami szerintem elég tolkienesen hangzik. A gyűrűkúra-feeling még tovább fokozódik, amikor meglátjuk ezt az építményt a terület szélén:

Értelemszerűen nem a babók (na jó: hobbitok) földjén járunk, az 1934-ben felhúzott vasbeton építmény sem építészek extravaganciájának kiélése végett született, hanem a tudományos fejlődés jegyében: ez ugyanis egy függőleges szélcsatorna, melyben a dugóhúzó aerodinamikáját kutatták. De ez csak egy az egykori johannisthali repülőtéren működő Deutsche Versuchsanstalt für Luftfahrt, azaz a Német Repülőkísérleti Intézet két világháború közötti szakműhelyei közül. Bár kétségtelenül ez a leglátványosabb, ...

... de azért az egykori Hangszigetelt Motorpróbapad (Schallgedämpfter Motorenprüfstand) se érdektelen kinézetű! Ma a Humboldt-Egyetem kampuszának kávézója működik itt, de egykor belsőégésű repülőgépmotorokat hajtottak túl benne - a tornyok a kipufogógázokat és a zajt vezették el.

Múlt héten mutattam pár képet a ködbe burkolózó Mátyás-templomról, most három fotó erejéig felidézném, hogy milyen volt a Halászbástya:

Egy szóval: kísérteties. Esetleg rockkoncertre hajazó. Pláne, ha hozzáképzeljük azt, ami a képen nem látszik, tudniillik hogy egy külföldi család hölgytagjai egy kisgyereket azzal szórakoztattak, hogy halálhörgéseket hallatva kergették a díszkút körül, miközben nevezett család férfi tagjai állandóan belesétáltak a képeimbe.

A köd vastagsága folyamatosan változott, egyszer tiszta kontúrokat világítottak meg az össze-vissza színhőmérsékletű lámpák...

Miskolcon néhány éve végignéztem egy generációs ugrást a villamosoknál, amikor a már születésukkor is elavult Bengálikat - a vidéki üzemek közül elsőként - lecserélték használt bécsi forgóvázasokra. Most küszöbön áll a következő nagy váltás: amikor az alacsonypadlósok átveszik az uralmat!

Miskolc villamosai 2014 májusában

Alapvetően hajlamos vagyok azt gondolni, hogy Justin Timberlake a világ egyik legtúlértékeltebb zenésze (a slágerlistákon szereplők 98%-val együtt) - elsősorban azért, mert az én fogalmaim szerint nem zene, amit csinál. Persze azzal, hogy ezt leírtam, valószínűleg rögtön két táborra osztottam az olvasókat: az egyik felük innentől kezdve azért utál, mert nem szeretem Justin Timberlake-et, a másik meg azért, mert miért kell még ebben a blogban is Justin Timberlake-ről olvasniuk, meg mit dicsérem, hisz itt is sz*r? ;)

Ha valaki még itt van, nem kattintott tovább, gyorsan leírnám azt is, hogy részemről teljesen érdektelen, hogy valaki egyetért velem, vagy kettőt, mert az egész bejegyzés lényege az lenne, hogy mutassak pár olyan Saturday Night Live videót, ami annak ellenére nagy kedvencem, hogy szerepel benne :)

A túladagolást elkerülendő kezdjük valamivel, amiben csak kicsit szerepel: "Merryville Brothers", a mindig elromló szerelemvasúttal.

A nagyobb százalékban J.T.-t tartalmazó skeccsek visszatérő témája, hogy ő már színész, maga mögött hagyta a zenélést... és hogy amikor ilyeneket mond, mindig kiröhögik. Néha Mozartként történik ez vele...

Nem emlékszem pontosan, hogy miért mentünk ki anyuékkal Köln főpályaudvarára '89 nyarán, csak az biztos, hogy nem vonatozni (talán valami iroda volt ott - rémlik, hogy a Malév kirendeltsége az állomás főbejáratával szemben működött), illetve, hogy három dolog elég mélyen megmaradt bennem. Az egyik a Vörös Hadsereg Frakció terroristáinak körözőplakátjaihoz kapcsolódott: a döbbenet, hogy ez az addig csak filmekben látott felállás, miszerint terroristák járkálhatnak közöttünk, tényleg megtörténhet (ekkor még egy csomó dolgot nem tudhattunk).

A másik két maradandó élmény pedig két síndöcögény volt. Aki ezen meglepődött, azt üdvözlöm első látogatása alkalmából a blogban :)

Az egyik "bevésődés" a Lufthansa Airport Express volt, azaz a "Donald kacsa". Ezek a könnyűszerkezetű motorvonatok (hivatalosan a 403-as sorozat) az ötvenes évek végének TEE-je és az ICE közti átmenetet képezték, részben a 420-as sorozat alapjaira építve. 200 km/h-ra tervezték őket, de eredeti szerepükre csak mérsékelten voltak alkalmasak, így a nyolcvanas évek elején a nyugat-német légitársaság csapott le rájuk: a frankfurti reptér és Észak-Rajna-Vesztfália nagyvárosai közti, repülőgéppel csak rendkívül veszteségesen üzemeltethető viszonylatokat váltották ki velük. A színterv eredetileg a Lufthansa repülőgépeihez készült, de azokon nem aratott sikert, így inkább ezen motorvonatok eredetileg szolídabb színeit cserélték le vele. A sorozatot végül '93-ban leállították, de pont idén pletykák kezdtek keringeni arról, hogy újra üzembe állhat egyikük.

A másik vaskerekű alapemlék a "tojásmozdony" volt, a blogban már többször említett 103-as. Ma már csak 2-3 darab közlekedik (viszonylag) rendszeresen, de akkoriban még belőlük volt a kerítés errefelé! Az érdekesség kedvéért meg lehet említeni, hogy ilyennel is létezett Lufthansa Airport Express, igaz, nem Köln környékén.